Ebben a bejegyzésben találhatók "A fa titkos szíve" történet befejezései, akinek van kedve és jobb ötlete, küldje el a saját befejezését az antibringa@freemail.hu címre. Köszönettel.
Most becsuktam a szemem, és elképzeltem a mesét, íme a vége:...Az ajtók becsukódtak, a fény kihunyt, s a fa keserves, bús nótába kezdett. A hiéna hiába kaparta az ajtót, szaladt egyik bokortól a másikba, sehová sem tudott menekülni, a fa szomorú éneke mindenhol utolérte. Végül leroskadt, és az ének áthatolt rajta, s szívében érezte a fa fájdalmát, csalódottságát, mély szomorúságát. Így életében először együtt érzett egy másik lénnyel, s tiszta szívből tudta a bocsánatát kérni. A fa látta, hogy a hiéna őszintén megbánta tettét, így ismét kitárta kapuit. Ám a hiéna ekkora már ráébredt, hogy a fa valódi kincseinek más fénye van, mint az aranynak, s így arra kérte a fát, hogy hadd szolgálja őt, hiszen nagyobb ajándékot ő nem kaphat. A fa látta tiszta szándékát, és így lett a hiéna a fa jámbor őrzője. (48)
----
A fa először azt gondolta, örökre bezárja a gonosz hiénát és nem engedi, hogy szívének legféltetteb kincseit feldúlva bármit is magával vigyen. Már majdnem bezárta teljesen az ajtót, mikor meggondolta magát és épp csak annyi rést hagyott, amelyen a hiéna kifért. Később a fa elcsodálkozott saját maga ostobaságán, mert hiszen jól tudta, hogy milyen a hiéna, mégis beengedte a szívébe, azzal hitegetve magát, hogy ő képes jó útra téríteni az álnok fajzatját. A mélységes fájdalmat, amit a csalódás miatt átélt, magának köszönhette, mert hiába tudta a jót, a rosszat cselekedte. Ám a fa fájdalma meghozta gyümölcsét, rátalált a régi bölcsességre, mely szerint a gonoszt nem félni vagy üldözni kell, hanem egyszerűen csak elkerülni, ehhez viszont az szükséges, hogy felismerjük, azaz képesek legyünk megkülönböztetni a jót a gonosztól, az igazat a hazugtól, a szépet a csúftól. (47) ---
Bentragad a hiéna és meghal (46)
---
És a fa megtanulta, hogy az igaz barátságok kialakulásához idő kell. Rosszabb esetben a fa megtanulta, hogy senkiben sem szabad megbízni és ez alapján élte le az egész életét! (45)
---
A fa szívében volt minden, ami éltette. Ebből vett a nyúl, és a hiéna is. A nyúl annyit amennyire szüksége volt. A hiéna a feleslegesen sokat, amit kénytelen volt elszórni. A fát a kincsei világították be, és éltették. Ebből a nyuszi annyival távozott amennyire szüksége volt. Szükséglete nem károsította a fát. A hiéna szükségletének többszörösével akart távozni, de nem bírta, használatlanul elszórta. Ennyi hiány megölte a fát. A szíve megállt, fénye elsötétült. A hiénát a kapzsiságának következménye haláláig nyugtalanította. A nyuszit a szerénysége és a fa ajándéka, egy életre boldoggá tette. Amit megtudsz keresni, alkotni, azt tedd meg. Mulasztásod gyötörni fog. De csak a szükségletedet vedd el. (44)
---
A hiéna képtelen volt menekülni nehéz zsákmányával, ezért mindent elszórva futott az ajtó felé, amely azonban bezárult, mielőtt kiérhetett volna. Sebaj – gondolta a hiéna, itt mindene megvan, amiről mindeddig egész életében csak álmodott: kincsek, gyümölcsök és gazdagság. Teltek – múltak a napok és a hetek, a hiéna azonban egyre boldogtalanabb lett. Hiányozni kezdett a kinti élete, a kietlen szárazság, a barátaival együtt töltött kóborlásaik a betevő falatért, még a kis esetlen nyuszi is, akit annyiszor bántott. Tele hassal újra a régi életét szerette volna már csak visszakapni – könyörgött a fának, hogy engedje ki, mert már megbánta, amit tett, ígéri meg fog változni. Mikor a fa is úgy érezte, hogy a hiéna már megtanulta a leckét, kinyitotta a kapuját és mondta neki, hogy választhat egyetlen dolgot, amit csak akar. A hiéna azonban a kincseket hátrahagyva csak egyetlen egy szem gyümölcsöt vett le a fáról, amit ajándéknak szánt. Ekkor illedelmesen megköszönte a fának az ajándékot és már rohant is a száraz sivatagi homokban, amely az igazi otthona volt. Megkereste nyuszikát és odaadta neki az ajándékba kapott gyümölcsét, hiszen már megértette, hogy a szeretet többet ér minden kincsnél és finom falatnál. (43)
---
A hiéna képtelen volt menekülni nehéz zsákmányával, ezért mindent elszórva futott az ajtó felé, és, úgy ahogyan jött, üres kézzel, de megmentette az irháját. Nem tudom azonban, a hiéna megbánta-e, hogy képmutató volt és majdnem rajtavesztett. (42)
---
A bezáródó ajtó nyílásán nagyon nehezen tudta átpréselni magát, teste megnyomorodott, hangja a kétségbeesett kiabálástól üvöltéssé változott. barátai az erdő állatai elkerülték. Magányos lett. Eleinte csak a sok kincset sajnálta, amit nem tudott kihozni. Ahogy telt az idő szíve egyre szomorúbb lett. találkozott a nyuszival, aki boldogan, szeretettel üdvözölte. Nyuszi, te miért nem kerülsz el? Miért kérdezed, hiszen te is voltál a csodafában. Igen voltam, de én a sok csillogó kincs miatt nem láttam meg a szépséget, szívem sem tártam ki a szeretet felé. Rosszul tetted mondta a nyuszi, a kincs elfogy, a szépség és szeretet örök. Minél többet gyűjtesz, annál többet tudsz adni. A sakál elköszönt, szomorúan eltűnt. Azóta is magányosan vonszolja csúnya eltorzult testét. (41)
---
Az én másik verzióm a Tiedhez hasonlít, csak nem foltosságra utalva, hanem a lábaira. Azért rövidebbek a hiéna hátsó lábai, mert nehezen engedte el a kincseket és mire az ajtóhoz ért az már majdnem becsukódott. Ki akart bújni, de a hátsó lábai beszorultak és azóta rövidebbek a hiénák hátsó lábai. (40)
---
Az én befejezésem, talán azért mert próbálom mindenben és mindenkiben a legjobbat meglátni és hiszek a változásban, a következő: A hiéna nem tudott kiszabadulni a fa belsejéből, mert az ajtók bezárultak. Ekkor a fa megszólította és számon kérte hiénát a tettéért. -Ha én beengedtelek a szívem belsejébe, miért éltél vissza vele? Miért nem becsülted azt, amit kaptál? A hiéna félelmében elárulta, hogy a nyulacskától tudta meg a titkot, akit azzal fenyegetett, hogy megöli. Az életéért könyörgött, most ő került abba a helyzetbe, amiben a nyulacska érezte magát a minap. A fa megsajnálta és szabadon engedte, de csak azzal a feltétellel, ha az egész életét megváltoztatja és az erejét nem használja fel soha többet a gyengék ellen. A hiéna megígérte és elnézést kért a fától. A fa megbocsájtott. Mi mást is tett volna, hiszen akinek ilyen csodálatos a szíve titka, az bizonyára ismeri a megbocsájtást. A hiéna elment. Másnap a nyulacska iszonyatos lelkiismeret furdalással a fához ment. Elmondta a fának a történteket és megbocsájtást kért a fától. A fa a nyulacskának is megbocsájtott és megköszönte őszinteségét. Néha napján a nyulacska ellátogat a fához és leül annak tövébe. (39)
---
Elég sokat gondolkodtam, hogy melyiket írjam le, mivel több befejezést is kitaláltam. Most mégis csak egyet küldök el, amely a következő: …….mindent elszórva futott az ajtó felé…… De nem volt elég gyors, mire kiért volna az ajtó bezárult. Eközben a nyúl visszament az öreg mangó fához, hogy elmesélje neki, hogy megszegte ígéretét és elárulta a hiénának a titkot, mert féltette az életét. Azért árulta el a titkot, mert a hiéna megfenyegette, hogy megöli, ha nem mondja el: honnan szerezte a gyűrűt. A mangó fa erre azt felelte: A hiéna az én fogságomban van, mivel be akart csapni és nem tartotta be ígéretét. A nyúl kéri a fát, hogy engedje el a hiénát, adjon neki még egy esélyt. A fa válasza: Mivel mindkettőtöket közel engedtem a szívemhez és egyikőtök betartotta szavát, azt megjutalmaztam. A másikat, aki képmutató, mohó és szava hihetetlen az örök sötétség fogságába zártam. (38)
---
A nyúl elcsodálkozott a két ajtó láttán. A fa megszólalt: válassz a kettő ajtó közül! Az egyik díszes, cicomás volt, a másik egyszerű fa ajtó, a nyúl a díszeset választotta. Az ajtó mögött mindenféle kincs, és földi jó volt, de a nyúl nem nyúlhatott hozzá. Megszólalt a fa: Nyúl megmutatom neked a másik ajtó titkát, és kinyílt az ajtó. Az ajtó mögött volt az, ami az életben legfontosabb az egészség és a szeretet, és ebből a nyúl annyit vehetett el amennyire szüksége volt. A fa megszólalt: A második ajtót azért mutattam meg, mert „ TE VAGY AZ ELSŐ TEREMTMÉNY AKI ILYEN TISZTELETTEL ÉS MEGBECSÜLÉSSEL FORDULTÁL HOZZÁM”. Már nem a befejezés része csak egy kérdés: Afrikában vannak nyulak? (37)
---
És pont mielőtt az ajtó teljesen becsukódott volna, a Hiéna még éppen kijutott. Azért természetesen nem mindent szórt el, hiszen a sok kincs amit megevett, a nyakába, bundája alá aggatott drágakövek továbbra is nála voltak, nehéz terhet jelentetve számára. Újra a két ajtó előtt állt a mangófa árnyékában.
„ Barátom, Te megmutattad nekem, hogy a szavad megtartani nem tudod”- mondta megsemmisítően a mangófa.
„ Félreérted kedves barátom, soha eszembe sem jutott volna bármit is elvenni a kincseidből, ha a Nyulacska nem kért volna meg erre, hiszen látva a csodát, amit bensődben hordozol elhatározta, hogy valahogy megszerzi azokat mind”- válaszolta a Hiéna teljes nyugodtsággal. Látva a Mangófa elképedt ábrázatát így folytatta: „Tudhatnád, hogy az adott szó súlya mennyire fontos számomra, hiszen hiéna vagyok! Mi, hiénák falkában járunk, és köztudottan köt minket az adott szó ereje, hiszen egymásra vagyunk utalva! Ezért mindig is számíthatunk egymásra, de ez csak akkor lehet, ha bízunk az egymásnak adott szóban!”
A Mangófa továbbra is döbbenten állva, szó nélkül figyelte a Hiénát! A Hiéna hogy biztosan meggyőzze a mangófát a hazugságról így szólt: „ Sőt, felajánlom neked, ha most elengedsz, akkor ha addig élek is, de előkerítem a nyulacskát, és elhozom ide az árnyékodba, hogy felelősségre vonhasd!”- monda még saját magát is meglepő meggyőződéssel a Hiéna.
A Mangófa erre nem tudott mit mondani, és beleegyezett az alkuba, hiszen annyira nehezen tudta elhinni a Nyulacskáról, hogy ilyet tenne! Azonban a megbízható hiéna mindig igazat mondd! Így arra gondolt, jobb lesz, ha személyesen tisztázza a Nyulacskával a vádakat, amiket a Hiéna mondott neki.
A Hiéna pedig eliszkolt. Visszament társaihoz, és az eldugdosott kincsekből világraszóló ünneplésbe kezdtek. Nagyon boldogok voltak, és jókat nevettek egymás között a Hiéna vicces Mangófás történetén.
A Mangófa pedig türelmesen várt, és várt.... A nyuszikát azonban nem hozta el a Hiéna! „Szegény Hiéna”- gondolta a Mangófa, a Nyulacska annyira átvágta és elbujdosott, hogy évek alatt sem tudta megtalálni! És olyan mély sajnálatot érzett az igazmondó Hiéna iránt, hogy elhatározta, segítséget küld neki a Nyulacska felkutatásához! Attól kezdve minden arra járót megbízott azzal, hogy a Nyulacskát segítsenek megtalálni a Hiénának! Hogy ezt megtegyék, ezért mindenkinek adott valamit a kincséből. Teltek az évek, addig addig osztogatta Mangófa a kincseit, hogy végül már alig volt csak egyetlen árva ága, amin alig volt némi levél, hiszen levelei a mélyen szívében rejtett kincseiből táplálkoztak, melyek mostanra teljesen elfogytak. A Mangófa tudta, hogy már nem sok van neki hátra, mikor egyszer csak a messziben ugrándozásra és ficánkolásra lett figyelmes, és valami csillogást is látott! Ahogy a csillogás közeledett, akkor ismerte fel, hogy bizony az ő szívéből származó aranygyűrű az a csillogás a Nyuszika farkán! A Nyuszika ahogy közeledett, döbbenten állapította meg, hogy a mangófa rettentően rossz állapotban a teljes kiszáradás szélén áll. Nagyon megdöbbent! Nem is értette mi történhetett. Amikor már teljesen a fa csupasz ágai alatt állt, meg is szólította a Mangófát: „ Szervusz barátom! Hát mi történt veled, hogy lehet, hogy ennyire legyengültél?”- A Mangófa azonban már annyira gyenge volt, hogy csak nyögni tudott, és nem tudta felelősségre vonni a Nyulacskát! A Nyulacska nagyon sajnálta barátját, és ott maradt vele, hogy ne maradjon egyedül!
Közben a világraszóló folyamatos mulatság következtében a Hiéna lopott kincsei teljesen elfogytak. Mikor már lesoványodott, és gyengének érezte magát, elhatározta, hogy újra megkeresi a Mangófát, hátha csurran-cseppen valami!
Mikor odaért a Mangófához, így szólt: „Szervusz barátom! Na mi zu? Nyisd már ki az ajtódat, hadd menjek be még egyszer a szíved kertjébe! El kell mesélnem mindent, itt kint meg baromi meleg van, szóval ne teketóriázz már, nyisd ki az ajtód, és engedj be.” Az igazmondó hiéna igazából annyira önző volt, hogy észre sem vette a Mangófa hatalmas csupasz ágait! Csak állt ott és kiabált: „ Engedj már be Te öreg vén fa! Ne szórakozzál már velem!”
A Nyulacska a nagy kiabálásra előjött az üregéből, melyet a mangófa gyökerei közé fúrt, hogy így még közelebb kerüljön barátjához! A Hiéna megdöbbent a Nyulacska látványán!” „Szervusz egyetlen Nyulacska drágaságom! Pici Kiscsillag mi szél hozott erre ahol a madár se jár?”-kérdezte rendkívül nyájasan. „ Közelségemmel védem a Mangófát, hiszen nagyon rossz állapotban van! Nem látod?”
„ Ez a makacs fadarab? Rossz állapotban? Nem látod mennyire le vagyok ÉN soványodva? Ez az önző dög meg nem enged be a kincseihez, ahol jól megtömhetném a gyomrom!”- panaszolta.
„De hát Hiéna! Szegénynek annyi ereje sincs, hogy beszéljen, nem hogy beengedjen a nehéz ajtókon át!”
„Ez engem cseppet sem érdekel’” – mondta a feldühödött Hiéna.” Kár volt vele egyezkednem annak idején, jobb lett volna mindenét ellopni még akkor!”- és dühében kacagva mesélte el az egész történetet a Nyulacskának.
Szegény Nyulacska szíve majd meghasadt, annyira sajnálta a Mangófát! Bánatában visszabújt az üregébe, hogy közelebb legyen barátjához.
Rendkívül meleg volt aznap! A nap sugarai olyan erővel sütöttek, hogy hamarosan a hiénának kezdett elszállni az ereje a nagy óbégatásban. A Mangófa árnyéka pedig már nem védte, hiszen levelei majdnem mind leszáradtak már. A Hiéna annyira ingerült volt, hogy csak dörömbölt a Mangófa törzsén… De hiába, a Mangófa nem engedte be, és ott pusztult el a napon!
Szerencsére a Nyulacskát megvédte az ürege, így este fele már a hűvösben előjött. Még mindig annyira szomorú volt a Mangófa miatt, hogy elkezdett énekelni a fának. A Mangófa természetesen az összes addigi eseményt látta, csak szólni sem tudott már. Rájött, hogy a Nyulacska még mindig az igaz barátja, és hogy soha nem szabadott volna megítélnie az alapján amit más mondott neki róla. Nagyon sajnálta, hogy ennyire nem bízott a Nyulacskában, és tudta, csak saját magát okolhatja azért hogy ide jutott. A Nyulacska éneke annyira mélyre jutott a szívében, hogy ott újra fakasztotta a régi folyó vizét. Ezzel egy kicsi erőhöz jutva, ki tudta még egyszer utoljára nyitni a szívéhez vezető ajtót. Nyulacska tátott szájjal állt a nyitott ajtó előtt és hirtelen elhatározásból bement, és meghökkenve tapasztalta, hogy a kertben semmi sem volt már, és a folyócska aminek medrében arany, ezüst gyöngyszemek, drágakövek és gyűrűk voltak, most bizony alig csordogált. Lehúzta farkáról az arany gyűrűt, és a folyómederbe dobta. Majd önzetlenül neki látott a kert rendbe tételének.
Meg is lett az eredménye. Ahogy a kert kincsei nőttek úgy lett a Mangófa is egyre erősebb. A Mangófa levelei újra kihajtottak, és szívéből soha többé nem engedte el a Nyulacskát, akivel azóta is boldog egyetértésben és szeretetben élnek! Természetesen a csopfadt kertet WUXAL-lal öntözte a Nyulacska, hogy minden kihajtson újra. (36)
---
Az én történetem befejezése: A hiénára rázáródott az ajtó. Miért éltél vissza a bizalmammal? – kérdezte a fa. Megszédített a sok kincs és a gyümölcsök látványa – válaszolt a hiéna. Már tudom, hogy nem szabadott volna visszaélnem a bizalmaddal, sajnálom. Mit szeretnél most? – kérdezte a fa. A hiéna megbánóan eldobta a kincseket, amiket magához vett, majd így szólt: haza szeretnék menni a családomhoz és elmondani, hogy mi történt, mit tettem. Köszönöm az őszinteségedet – mondata a fa – majd kinyílottak az ajtók. A hiéna szomorúan baktatott hazafelé. Otthon elmondta a családjának a történteket. Ők megbocsátottak neki, hiszen szeretik. (35)
---
...de mire az ajtóig elért, addigra az becsukódott! Akkor félelmében a Hiéna elkezdett könyörögni a fának, hogy engedje ki, hadd legyen még egy esélye a javulásra, mivel tudja, hogy álnok módon viselkedett! Mivel annyira reszketett félelmében a Hiéna, a fának megesett rajta a szíve! „Rendben van, kiengedlek”mondta a fa”de nem hiszek neked!”„Pedig láthatod, hogy mohósággal, álnoksággal, aljassággal, megvetést váltasz ki másokból! Nem a dolgok birtoklása, vagy a csillogás-villogás jelenti a nagyságot, hanem a többiek szeretete, megbecsülése, tisztelete! De ezt Te, nem is érheted, mert nem is tudod, mit jelentenek ezek a szavak! Most pedig menj! Mentsd az irhád!” és a fa kinyitotta az ajtót a Hiénának! Az pedig örült, hogy nem kell nyomorultul elpusztulnia, és kifutott az ajtón! Amint szabad lett, rögtön azon kezdett gondolkozni, hogy tudná becsapni a fát, és elorozni a kincseit, hiszen az olyan naiv! De hiába próbálkozott, hízelgéssel, fenyegetéssel, nem ment semmire! A fa örökre zárva maradt előtte, mert ismerte a mondást: „A róka megváltoztatja a szőrét, de nem a természetét!” (34)
---
A mesét már olvastam, vagy hallottam valahol korábban, de ez csalafinta, mert akkor sem volt vége. Az igazság az, hogy én már nem csak a végét, de már onnét átírtam volna a történetet, hogy:
• a fa beengedi/nem engedi be a nyulat a szívébe vagy
• a nyulat megállította a hiéna / a nyulat megette a hiéna vagy
• a nyúl nem árulta el a titkot és hiéna felfalta (nekem ez a legszimpibb, mert állta a szavát a nyúl, de ez nem a történet vége) vagy
• a nyulat megállította, kifaggatta, majd jól megette a hiéna (na ez már majdnem olyan a milyen a mi világunk)
• vagy
• ua. mint előbb plussz a hiéna “sikerrel” kipakolta a fa odvát és eliszkolt a cuccokkal felelősségrevonás nélkül (na ez az, ami legjobban leírja a mostani környéket) vagy
• egy bodhisattva (nem tudom, hogy hogyan magyarítják helyesen) kiokítja a fát, hogy mikénként ismerhet fel csalfa hiénákat (33)
---
(Kívánom, hogy az új évben naponta molesztáljon a szerencse, az egészség vegyen üldözőbe, menjen az agyadra a gazdagság, s nyugton ne hagyjon a boldogság!)
befejezés, ahogy én képzelem. Már egészen közel járt az ajtóhoz a hiéna, amikor megszólalt a fa. A hiéna megtorpant és hitetlenkedve hallgatta a fát, aki szomorú hangon a következőket mondta: „Sokszor csalódtam már életemben, sokan kihasználták már a jószívűségem, mint te most, de sajnos nem tudok megváltozni! Hiszek abban, hogy mindenki képes a jóra és őszinteségre és teljesen mindegy, hogy nyúl vagy hiéna. Én a lélek szépségét keresem mindenkiben! Te becsaptál, mert téged az anyagi érdek és a munkanélküli érdemtelen haszonszerzés vezérelt, mint sok más hozzád hasonlót. Most elengedlek, de nem vihetsz magaddal semmit a kincseim közül! Rajtad múlik, hogy ezután hogyan éled az életed és „hiéna vagy nyúl” leszel. Te döntesz! Most azt gondolod magadban, hogy soha többet nem teszel ilyet, mert félted az életed, de tudom, hogy amint kijutsz innen és eltelik pár nap vagy hét újra megtennéd - és ha lehetőséged adódik újra meg is teszed. Hozzám bármikor fordulhatsz, árnyékomban mindig enyhülést találsz ezután is, de a szívemben nincs többé helyed, ez az út örökre lezárult előtted! Elég öreg vagyok már, sajnos a kedves barátaim körét, akik a szívembe is bejutnak, te most nem gyarapítod, de hiszek abban, hogy a te életedben is eljön majd egy pillanat, amikor átértékeled az eddigi életed. Elgondolkozol azon mit tettél és miért tetted így. Van erre a pillanatra egy tanácsom, soha ne bánd meg bármit is tettél az életben! Ezek a hibák, tettek, mind egy-egy próba az élettől neked. Ezekből tanulhatsz, tapasztalhatsz, persze csak ha akarsz. Engem mindig megtalálsz, ha segítségre van szükséged! Ha már sok idő múlva nem leszek és eljössz erre a helyre, de már én nem leszek itt, akkor keresd elő a szíved mélyéről a jó dolgokat és nélkülem is megtalálod a helyes utat. Őrizd meg a képességet, hogy tudj emlékezni a régi dolgokra, emlékekre, szép dolgokra, mert ezeket mindenki megőrzi. A rossz dolgok érdekes módon nem hagynak nyomot bennünk hosszútávon, az idő múlásával csak arra emlékszel majd, hogy valaki valamit tett ellened, de nagyon gondolkodnod kell, hogy mi is volt az. Ez így jó! Hiszen a szép dolgokból építkezünk! Most elmehetsz, kinyílik szívem ajtaja, de előtted örökre be is zárul! Menj, és éld az életed!” A hiéna bénultam állt még egy darabig a fa szívében a nyitott ajtóban. Pár pillanatig elgondolkodott a fa szavain, majd a lenyugvó nap sugarait látva nekiiramodott a szavannának. Örült, hogy kiszabadult a szorult helyzetből, élvezte a szabadság mámorító érzését. Akkor ott nem gondolt semmi másra és csak az idő dönti el, hogy mennyit tanult a vele történtekből… (32)
---
A hiéna nem volt elég gyors, így az ajtó bezárult. Ekkor elkezdett könyörögni a Fának, ígért neki mindent, csak engedje ki. A Fa azonban nem engedett.- Megszegted az ígéreted, így nem hagyhatod el e helyet.A hiéna tovább könyörgött.
- Visszaadtam amit elvettem, miért nem engedsz el? Akkor hozhatnék neked még több kincset. Engedd, hogy növeljem kerted gazdagságát. A Fa sejtelmesen válaszolt. - Ó, növelni fogod, ebben biztos lehetsz. Ahogyan a többiek is tették.'Milyen többiek?', akarta kérdezni a hiéna, de hirtelen nem tudott megszólalni. Furcsa érzés kerítette hatalmába. Megrökönyödve vette észre, hogy a lábain levelek kezdtek el nőni és a bőre kezdett megkeményedni. Utoljára még szétnézett a kertben és megértette kik a 'többiek'. Aztán átváltozott egy eperbokorrá, amin hatalmas érett eprek nőttek, hasonlóan varázslatosak, mint a többi gyümölcsök. A Fa szomorú volt, hogy ismét "gazdagabb" lett a kertje, és arra gondolt, vajon elfogy-e valaha a kincs belőle. De azért titkon remélte, hogy a világban több a nyúl, mint a hiéna. Hogy igy van-e? Ezt döntse el mindenki magának. (31)
---
A mese befejezése szerintem az, hogy a hiéna nem látva más kiutat, az utolsó kincset is eldobta. Erre hatalmas fény jelent meg előtte és a fa szíve a szeretet hangján szólt hozzá. Tettét megbocsátotta és a kincsek helyett felvértezte őt a feltétlen bizalom és szeretet hatalmával. (30)
---
a nyuszi szemszögéből folytatódik a történet…A napvilágról betekintve mindkét ajtó mögött csak árnyakat látott. Orrcimpáit mozgatva kíváncsian szimatolt a levegőbe. Az egyik ajtó mögül zsenge fű illata áradt. A másikon hangok szűrődtek kifele. A fa ismét megszólalt: - Ha az egyik ajtón belépsz, a másik bezáródik, ezért gondold meg, hova akarsz bejutni! A nyúl eltűnődött. Itt jóllakhatna. Amott a hangok viszont arra a megnyugtató muzsikára emlékeztették, melyet néha szendergésekor vélt hallani. Kíváncsisága bizonyult erősebbnek, ezért a hangok felé indult. Az üreg közepén a fából érdekes gomolyag nőtt ki. Ágacskák, rajtuk falevelek, köztük fűszálak lassan ringatózva kavarogtak. Hajladozásuk közben zizegő, fuvolázó, simogató hangokat adtak ki. A nyúl elbűvölten nézte, hallgatta. Az illatos fűszálakra nézett, s arra gondolt, harap belőlük. Hirtelen megállt a mozgásuk, zenéjük pár pillanatra elhallgatott, majd aztán ismét hallatták hangjukat. - Ez az én szívem, – mondta ekkor a fa, – a te barátságod készteti mozgásra, és hallatja a te jóságos gondolataidat. Az ágak, falevelek, fűszálak, mint egy akadozó filmen a nagyzenekar, szaggatott mozgással ciccegtek. Az éhes nyúl elterelte falánk gondolatait, hisz nem akart fájdalmat okozni a jóindulatú fának. A muzsika újra szólt, a mozgás kecsessé vált. A nyuszi örvendezve ugrott ki az ajtón, mely bezárult mögötte. Boldogan szökellt a fa körül. Rábukkant egy nagy, zöldellő fűcsomóra és belakmározott. Bevackolta magát a fa tövébe. Szendergésekor ismét hallotta a lágy, halk hangokat, s ringatózó ágacskákról, új barátokról álmodott. (29)
---
Csak nem régen olvastam levelét, de a történet befejezéséhez, többször el kellet olvasnom, de talán ez is lehet: ....Az első ajtón éppen csak átjutott, de a második bezárult és nagy sötétség lett. Nagyon megijedt, de nem mert szólni. Így volt ez hét napig ,de aztán könyörgőre vette a szót: engedj ki kedves Fa, soha többet nem leszek mohó esküszöm és ígérem be is tartom! A fa úgy érezte, elég régóta gondolkodhatott a hiéna és lassan fény kúszott a két ajtó közé és az ajtók kinyíltak. A külső ajtót választotta és futott is a hiéna, ahogy csak tudott. Azóta a hiénák csak beteg állatot, dögöt, maradékot ehetnek. A nyúl is kíváncsi volt, mert már régen látta a hiénát így visszamerészkedett a fához. A fa meglátta és megszólította: mivel nem tartottad meg a szavad visszakérem az ajándékot. De a nyúl nem tudta lehúzni a gyűrűt, az úgy rászorult a farka tövére! Azóta van a nyulaknak rövid pomponos farka. Mindketten megkapták méltó büntetésüket, mert nem tartották be szavukat! (28)
---
Bármennyire sietett a hiéna az ajtó bezárult és sötét lett. Ott ült órák hosszat és próbált jobbra menni koppant a feje, mert falat fogott. Próbált balra menni és ugyanúgy csak a púpjai szaporodtak. A sokadik próbálkozás után sírva fakadt és szánta bánta kapzsiságát. Ettől sem lelte a kiutat és kétségbeesésébe hangosan zokogott, míg álomba nem merült. Ki tudja meddig aludt a hiéna, talán órákat, talán napokat. Tény, hogy mikor felébredt már alig látott,alig hallott az éhségtől és szomjúságtól. Kétségbeesetten ült és csak maga elé bámult mikor a háta mögött mintha hangokat hallott volna. Arrafelé fordult és kaparni kezdte a falat. A fal engedett potyogtak a kavicsok és a hangok kissé erősödtek. A hiénában újra remény ébredt és még elszántabban kaparta a falat. A körmei azonban egyre jobban elkoptak és minden kísérlet egyre jobban fájt. Már-már feladta, mert karma sehol, amikor kis fénysugár kukkantott be a nyíláson. Véres mancsával sikerült a nyílást annyira kibővíteni, hogy a fogaival, harapva tudja bővíteni a menekülés útját. Nem szaporítva a szót végül kijutott, de nem pihent meg a fa árnyékában. Farkát lába közé húzva elvonszolta magát a bozótba. (26)
---
A hiéna még éppen átbújt a küszöb alatt, de a hátsó lábaira örökre suta maradt és üldözte a nyuszit hátralévő életében. A fa kiszáradt, a hiéna mohósága miatt. A nyuszi látva, hogy mi történt bölcs barátjával, földbe ásott üregekbe bujdokolt bánatában. Az ajándékba kapott mangó magját a gyűrűvel együtt elásta... (25)
---
…ami lassan,de megállás nélkül csukódott. A hiéna szeretett volna gyorsabban futni, de egyre sötétebb lett, kis idő múlva már csetlett botlott az ösvényen, nem látta a gödröket, kiálló gyökereket. Valóságos pánik fogta el, a sötét táj egyre fenyegetőbb lett számára, már nem is gondolt rá, hogy milyen vonzó, kincsekkel teli hely volt ez nem is olyan régen. Nem volt más vágy a szívében, minthogy elérje a szűk ajtónyíláson besűrűsödő fényben a külvilágot. Tudta, hogy rossz úton járt, rosszat tett, bánta is nagyon eddigi felelőtlen, kapzsi viselkedését. Ha szavakba lehetne önteni gondolatait, azt mondhatnánk, megbánt mindent és jóvá akarja tenni. De ez csak egy érzés volt benne, de olyan, ami erősebb volt minden szónál. Ez a jószándék mintha erőt adott volna neki, vagy az ajtó csukódása lassult le? Már olyan fáradt volt, hogy csak automatikusan emelgette a lábát, de a lelke mintha egyre könnyebbé vált volna. Korábbi halálfélelmében átlátta eddigi tetteinek minden szörnyűségét és őszintén megbánta. Tudta, hogy a mangófában annyi kárt tett, hogy azt már jóvátenni nem lehet, de amint lelke tisztulni kezdett, meglátta a néki felkínált lehetőséget. Elérni az ajtót, ugyan a rés már kicsi volt, mégis egy röpke gondolatnyi időre megállni, hátra se nézve megígérni a fának, hogy soha többet nem lép be erre a titkos helyre, majd villámgyorsan átpréseli magát a külvilág, a szabadság felé. (24)
---
Sokat gondolkodtam a lehetséges befejezésen. Csak remélem eképp ért véget: A fa látva a hiéna igyekezetét és megbánását, útjára engedte őt azzal az ígérettel, hogy levonja a tanulságokat és nem beszél a látottakról. Talán nem lesz többé képmutató, becsvágyó, mohó és hazug. És nem egrecíroztatja többé az állattársait. (23)
---
A történetet tekintve az Én befejezésemben a fa móresre tanította a hiénát és csak utána engedte ki miután megbizonyosodott felőle, hogy a hiéna megváltozott. (22)
---
…a hiéna nagy árat fizetett a kapzsiságáért. Bármennyire sietett is az ajtó felé, hogy kijusson, de az ajtó becsapódott mielőtt kiért volna az óhajtott szabadság felé, és megcsúfította a testét – az ajtó levágta a farkát – azóta így él az erdők réme. Ui: Így jár a kapzsi ember. (21)
---
Az én verzióm a következő:” ….Ekkor ér vissza az ajtóhoz a Nyúl, aki elmondja a fának, hogy ő árulta el a titkot, és kéri a Fát, bocsásson meg neki, és a Hiénának is, és engedje szabadon, hiszen úgy látja, megbánta a mohóságot , és azt, hogy becsapta a Fát. A Fa kinyitja ismét az ajtót, és kiengedi a Hiénát, de megfogadja, legközelebb óvatosabb lesz.” (20)
---
A hiéna futott, ahogy csak tudott, leszórva mindent, amit elvett, de a fa belsejében a fény tovább halványodott és az ajtók is becsukódtak és egyszerre sötét lett minden. Egy kis idő múlva a hiéna felébredt, és ott találta magát, ahol a fa állt, de az már csak kiszáradva és megszürkülve jelezte, hogy valamikor egy élettel teli mangófa volt. A hiéna megértette, hogy milyen hibát követett el, amikor kihasználta a fa kedvességét és bár próbált bocsánatot kérni a fától, de az már nem válaszolt neki többé, hiába zokogott a hiéna a fa tövében. A hiéna végül otthagyta a fát és elsétált, de azt nem vette észre, hogy az egyik lehulló könnycseppje helyén kihajtott egy kis hajtás, amiből talán egyszer egy hasonló fa fejlődik majd. (19)
a nyuszi szemszögéből folytatódik a történet…A nyúl meglepetve állt ott. Jobb is, hogy egy pillanatra mintha földbe gyökerezett volna a lába, így jobban megfigyelhette az ajtókat. Az egyiken Otthon felirat volt, a másikon Vendégváró. Eltűnődött, melyiket válassza. Az Otthon nyilván az itt lakóké, cincérek, szarvasbogarak, apró lények tanyája a nagy fa, vastag kérgének repedéseiben sokan találnak menedéket. Nekem viszont nem otthonom a fa, vendégként vagyok híva, gondolta a nyúl, a Vendégváró ajtón lépett be hát. Hívogató, barátságos helyen találta magát, ahol védve volt nemcsak az időjárás viszontagságaitól, a nappal perzselő melegétől és az éj borzongató hűvösétől, a mennydörgéses viharok korbácsoló záporesőjétől, hanem a fenyegető vadaktól is. Itt aztán nem kell a fűben osonó farkastól, vijjogva lecsapó sastól, mérges kígyótól és skorpiótól félni, béke és nyugalom uralkodik a fa óvó mélyén. Mintha érezte volna is a faóriás megnyugtató szívdobbanásait: ne félj semmitől, amíg nálam vagy! Nem is volt kedve távozni a nyúlnak, ismét kimenni a bizonytalanságba, a veszedelmek közé. Csakhogy egy idő után megszomjazott és korogni kezdett a bendője. Igaz, azt mondta a fa, hogy ne nyúljon semmihez, ne vegyen el semmit, de hát milyen a vendéglátás kínálás nélkül? Meg aztán mit is árthatna egy ekkora fának, ha hiányzik az a kevés, ami bőven elég a nyúlnak? Amikor jobban körülnézett és meglátta a fa belső, zsenge szöveteit, összefutott a szájában a nyál. Milyen más, mint odakint a kemény, száraz fakérgek, amelyeket ínségesebb időkben rágcsálni szokott, minduntalan aggodalmasan körülnézve, nem jön-e valamilyen ragadozó! Félretéve maradék aggályait megkóstolta. Pompás! Még egy falat, még egy, úgy belakott, hogy csak na! Szomját a fa ereiben szivárgó finom nedvekkel oltotta el, majd hanyatt dőlt és mély álomba merült. Tán illene távozni? – gondolta felébredve. A fa nem mondta, meddig érvényes az invitálás, és idebent már nem is hallani a hangját. Néhány nap bizonyára nem sok egy ilyen fának, aki évszázadokig él! Maradt hát a nyúl, napokból hetek lettek, remekül érezte magát. És mivel vemhes volt, eljött az idő, megszülettek a kis nyulak. Ezeket már még kevésbé teheti ki a külvilág borzalmainak és nehézségeinek, gondolta a nyúl, most már anyai kötelessége maradni. Teltek múltak hónapok és évek, elszaporodott a nyúlkolónia a fában. Lerágták teljesen az élő testet, több nedvet szívtak ki és ittak meg, mint amennyit felszívhatott a nagy fa gyökérzete. Onnan belülről nem látták, hogy a hatalmas, büszke mangófa már nem olyan, mint volt: hullatja elszáradó leveleit, egy-egy elhalt ágát letöri a szél. Azt viszont nagyon is észre kellett venniük, hogy a fa erőforrásai egyszerűen nem elegendők ahhoz, hogy ennyien ilyen luxusban éljenek. Meg csúnyán be is szennyeztek mindent, az egykor tiszta üreget nyúlbogyó vastag rétege borította, az üde levegőt bűz ülte meg. Torzsalkodások kezdődtek közöttük a jobb helyekért, a több ennivalóért, sokan belepusztultak, de a rágcsálókhoz illő szaporodásuk miatt mégis reménytelenül túlnépesedtek. Amikor tűrhetetlenné vált a helyzet, kénytelenek voltak elhagyni a fa tápláló menedékét. Csakhogy már mind odabenn születtek, kényelemben és biztonságban, elkényeztetve éltek, fogalmuk sem volt a külvilág dzsungeltörvényeiről. Hamarosan el is pusztultak egy szálig. Nem maradt más emlék utánuk, mint egy nagy, kiszáradt, elpusztult fa, amely már senkinek sem vetett árnyékot, nem hullatott gyümölcsöt. Csak a korhadó fában nyüzsgő férgek maradtak meg, mintegy jelezve, hogy ostoba faj hamar pusztul, magával együtt elpusztítva addigi környezetét, de az élet azért megy tovább. (18)
---
Az én mesémben a kapzsi hiéna beszorul a hatalmas fa belsejébe, de addig könyörög az életéért, míg a fa megkönyörül rajta és szabadon engedi. A hiéna megérti, hogy önzőséggel nem jut túl messzire és hálából – mert a fa szabadon engedte – visszajár hétről hétre gondozgatni a nagy fát. Lemetszi az elszáradt ágait, elűzi az élősködőket, nyaranta megszabadítja súlyos teherként csüngő gyümölcseitől és így tovább. A fa végül újra megnyílik a hiénának, aki ezúttal kihasználja a lehetőséget…. a kincsekben gyönyörködve hosszú-hosszú időn át időz a varázslatos világban, minden részletét megcsodálva annak. Ajándékként csak egy szép csillogós követ választ amit elrejtve hord magánál, akár csak öreg barátja titkait. A vén fa árnyán hűsöl, a gyümölcseiből jó bevételre tesz szert és ha kell még a hátát is van hol vakargatnia. A nyuszi is visszatért és besegít a hiénának, hármuk barátsága tán még ma is tart. (17)
---
The Hyena will find that life outside the tree has changed as well. We had been given paradise, but that was not enough. We could not have done it better, although we seem to think we can. We carry the sacks but they do not make us any richer for their burden. I go to work in a large city everyday and I look around and say to myself '' this is all wrong.'' My idea of paradise does not include concrete, steel and glass. But I still live here, my paradox. (16)
---
No de, nézzük hát szereplőinket…a öreg Fát, ki apró csemete korától, dacolva Afrika tikkasztó Napjával gyökeret eresztett és bámulatos szívóssággal terjesztette lombját egyre szélesebbre a föld fölé. Hosszú élete során ezernyi kincset gyűjtve magába…
A mese két újabb karaktere a nyúl, ki az elbeszélés szerint először találkozik a fával, s a hiéna, ki a nyúl által megismeri a öreg Fa titkait, s azok tudatában indul a fához. A mesének sajnos nincs abszolút hőse, hisz nyulunk, aki erkölcsi fölényével az öreg Fa barátja lesz, elbukik egy újabb erkölcsi próbán…és elárulja a barátját.
Ha ez nem így történne, az embernek kedve lenne a nyúl bőrébe bújni…
Na és a hiéna…erős, okos, hatékony…ezekből kifolyólag igazán veszélyes, még a bölcs fa is bedől neki…reméljük, hogy annyira nem ügyes, hogy kisurranjon a záródó ajtók között…hisz ez felettébb károsan érintené a szavanna lakóinak a jó erkölcsbe vetett hitét. Bízzuk hát őt az öreg Fára, legyen az a börtöne.
Legyen azonban tanulság minden öreg Fa számára, hogy hullajtsa mangóját minden árnyékába betérő nyúlnak és hiénának, kérjék azt őszintén vagy álnok módon…a szavanna csak velük teljes. Felfedni szívét viszont csak a nyulaknak fedje fel…akiket végtelen bölcsességével ismer fel. (15)
---
Íme az én verzióm: A fa bezárta az ajtót és ami jót és szépet kapott addig a hiéna azt elvette tőle. Kis idő múlva megbocsájtással, de szigorú, életre szóló büntetéssel szabadon engedte. A szép kutya formáját elvette, csapzott szőrű, görbe hátú, vigyorgó pofájú állattá formálta. Azóta emlegetik az állatvilágban (és az emberi létben is) a hiéna természetét, mint álnok természetet. Ez volt a fa üzenete az állatvilág felé. A jókat megsegíti, a rosszakat előbb-utóbb megbünteti a hozzá illő sorssal. (14)
---
.. a halványodó fényben, az ajtón üres kézzel kiszökkenő hiénától így búcsúzik a fa: Menj! De légy a barátom! Hasonló ez, mint a két angyal elszállásolása. Az éjszakában jön a halál angyala a ház asszonyáért, de jótette miatt megvédték és a tehenet vihette magával. Reggel nagy jajgatásra ébredtek, a háziak siratják a tehenet.(13)
---
Az ajtó teljesen becsukódott a hiéna előtt, és csak akkor kezdett el újra kinyílni, amikor a hiéna elkezdte a szívéből elengedni eddigi rossz tulajdonságait. Amikor a szíve megtisztult eddigi önző, hiú, haragtartó, mohó stb. rossz tulajdonságaitól az ajtó egyre jobban megnyílt. Amikor elért a hiéna saját tiszta szivéhez, ahol a szeretet, tisztelet, megbecsülés lakik az öreg bölcs fa kiengedte a hiénát saját fogságából. Jutalmul az összes kincset neki ajándékozta, amit elbírt. A nyulacska tudta, hogy csak a szeretet, tisztelet, és a megbecsülés tesz szabaddá. (12)
---
"The Secret Heart of the Tree," which you allowed me to read, tells the real story. It's not material possessions that make us happy, the gift of life goes much deeper. (11)
---
Az én befejezésem a következő: A fa elengedi a hiénát amennyiben az elárulja honnan tudta a titkot- (természetesen üres kézzel). Csalódott a nyusziban és méginkább önmagában, hiszen ismernie kellett volna a hiéna természetét! Jó ideig nem enged senkit az árnyékba - titkát hosszú időre magába zárja, mígnem egyszer megérkezik a "hófehér gazella " és megkérdi leülhetne-e az árnyékba.... (10)
---
Я НА ХУЙ УБЬЮ ЕБАННОГО КРОЛИКА И ЕБАННОГО ДРУГОГО ЖИВОТНОГО ЗА ТО, ЧТО ОНИ НЕ УВАЖАЛИ НЕЖНОСТЬ И ДОБРОСТЬ БЕДНОГО ДЕРЕВА МАНГО, А ЗА ТО, ЧТО ОНИ ТАКИЕ СПЛЕТНИКИ. Я НЕ НАВИЖУ НЕБЛАГОДАРНЫХ!!! ХУЙ С НИМИ. (9)
---
I would have finished it as follows:"... Hyena managed to scape but had since than a miserable greedy life destroying herself and the life of many living creatures. Many years later bank managers behaved the same way as Hyena creating chaos and missery in the world." (8)
---
... Mielőtt az ajtók végleg becsukódtak, a hiéna, zsák nélkül, üres "kézzel" lihegve kislisszolt. Körülnézett, mit lát? Ott ül a nyuszi a fa tövében és kérdőn néz rá.
--Hiéna koma! Hol van az aranygyűrűd? Nem látom a farkadon!
--Persze, hogy nem, hiszen megmondta a FA, hogy a nálad lévő gyűrűt nekem kell adnod! Te nem érdemled meg, mert eljárt a pofád, pedig megígérted, hogy senkinek sem mondod meg hogy hol szerezted. Úgy hogy jó lesz, ha azonnal ideadod, különben megnézheted magad, meg a lepcses szádat, ami eljárt, mert beszartál, hogy megöllek. Sajnos a valóság valami ilyesmi, mert kies hazánkban és kietlen korunkban a hiénáknak áll a zászló./sajnos!/ (7)
---
Én valahogy úgy fejezném be, hogy a hiéna mindent hátrahagyva fut a rohamos ütemben záródó ajtó felé, de mire odaér már annyira szűk a nyílás, hogy nem fér ki rajta. Az utolsó pillanatban minden erejét összeszedve kipréseli magát a résen, de mire átjut csontjai törnek és cafatokban lóg rajta a bundája. Ettől fogva olyan visszataszító külleműek a sakálok. (Mivel egyik kedvenc műfajom az igazi, adatközlőktől felgyűjtött népmese, zárjuk le rendesen) Hát így vót... (sokszor csak: Hát így...) (6)
---
..a hiéna kipréseli magát a fából, mikor kijut a szabadba, a mangófa meg rázza magát és egy hatalmas rohadt mangó esik a hiéna fejére. (5)
---
A hiéna látta, hogy bármilyen gyorsan szalad, így már nem éri el a kaput, elkezdte ledobálni magáról a kincseket. Végül már csak a kezében vitt egy nagy drágakövet, de a kapu már majdnem bezáródott. A két szárnyát csak úgy tudta megállítani egy pillanatra, hogy szabaddá téve a kezét kitámasztotta a szárnyakat. Kimerülten, ereje végén, kincs, drágaság nélkül rogyott össze a fa tövében. (4)
---
….mire az ajtóhoz ért az teljesen becsukódott, a hiéna kétségbeesetten jajgatott, könyörgött a fának, hogy bocsásson meg neki, mindent visszatesz a helyére és semmit sem vesz magához, csak engedje ki őt a szabadba. „Jól van”- mondta a fa. A hiéna nagy ijedtében valóban mindent visszarakott a helyére. Mikor elkészült, a fény ismét erősödött és az ajtó szép lassan kitárult, mikor teljesen kinyílt, a hiéna felkapott néhány a közelben heverő drágakövet és azon nyomban kiugrott a nyíláson. Már nem hallotta a fa szelíd hangját: „Itt felejtetted a hátizsákod!” A jó öreg mangófa azóta is hűs árnyékkal várja az állatokat, megmutatja nékik titkos szívét és nem kesereg azon, ha olykor hiénák is betoppannak hozzá. Aki nem hiszi, járjon utána. (3)
---
Ha olyan jó ott a fa belsejében, akkor minek akar kijutni onnan a hiéna? (2)
---
….., ahogy csak a lába bírta, e közben az ajtó recsegve-ropogva zárult tovább. Már alig pislákolt fény a fa szívében. A hiéna megbotlott az ajtó közelében egy gyümölcsfa gyökerében, a fa erre megrázkódott és apró gyümölcsök hullottak alá. A hiéna ismét felpattant és az utolsó pillanatban kipréselte magát az ajtók közötti résen. Ekkor a fa titkos szívének ajtaja úgy bezárult, mintha soha nem is lett volna nyitva. A hiéna csak futott-futott, mígnem azt érezte, hogy iszonyúan viszket a háta. Megállt és ekkor vette észre, sok-sok barna gyümölcs tapadt a szőrére. Sokáig szedegette a ragacsos gyümölcs maradványokat magáról, végül elfutott a tóhoz, ahol akkor éppen rengeteg állat hűsölt a vízben és pihent a tó partján. Az állatok megijedtek mikor megjelent a hiéna, s majdhogynem futásnak eredtek félelmükben, de nagyobb volt a kíváncsiságuk félelmüknél és csodálkozva nézték, ahogy a hiéna bosszúsan dörzsölgette-mosogatta magát a vízben, de bármennyire is iparkodott, a gyümölcsöktől ugyan megszabadult, de a barna foltok ott maradtak mindenütt a testén. Az állatok - köztük a bölcs öreg fa barátja, a nyuszika- jót kacagtak a pórul járt hiénán, aki szégyenében elsomfordált. Azt mondják, azóta foltosak a hiénák. Az öreg mangófa most is ott áll, és várja a hűs árnyékra vágyó állatokat, olykor kitárja szívének titkos ajtaját, s kinek-kinek érdeme szerint ád jutalmat. Aki nem hiszi, járjon utána. (1)
Elkészült Makón a Hagymatikum. Az építés során sokszor megcsodáltam és amennyire lehetett megközelítettem az építési területet, kíváncsian vártam mi lesz a sok kis kupolából, tornyocskából. Az építkezést nem segítette a szokásos hungarikumos akadékoskodás és károgás, a varjuk mellett sajnos egy tűzeset is hátráltatta a fürdő átadását. Ám minden akadályoztatás ellenére a mai napon átadták Magyarország építészetileg legszebb fürdőjét. Sajnos tervezője, Makovecz Imre nem érhette meg a fürdő átdadását, ám keze nyomát számos épület őrzi a városban. A fürdők temploma harmonikusan egyesíti a látható és láthatatlan világot, mely remélhetően a tervezőn kívül sok-sok embert megörvendeztet. 
