2011. február 4., péntek

Védtelen anyag

...Miközben lázasan ügyeskedünk, méginkább elhülyülünk és a szellemi, érzelmi életünket még inkább figyelmen kívül hagyjuk, sajnos. Nem törődünk magunkkal, a szorongó ember jellemzője, és a szorongás oka, az amit az ókori kinai, indiai kultúrában már nagyon jól tudtak nem csak a filozófusok, költők, hanem már a hivatalnokok is, hogy a kifelé forduló ember, az igyekvő, a serénykedő, az örökké alkotó, teremtő ember, miközben lelkesen, lázasan átalakítja az anyagot anyaggá, mert erre van olyan nagyon oda, ettől olyan büszke, hogy neki megy a védtelen anyagnak és azt csinál vele amit akar. Szóval mi itt a nyugati világban erre vagyunk nagyon büszkék. És miközben az ember ezt csinálja, fúr, farag, kalapál, uralkodik, sereget vezet stb., addig elfordul önmagától, elfordul a szívétől, megfeledkezik az elméjéről, ami csak neki van az egész teremtett vagy nem teremtett világban. Csak az ember bír elmével, intellektussal, ugye. És nem gondolkodik, hogy azon kívül, hogy tényleg diadalmasan alakítgatja át az anyagot. Ilyeneket gyárt először (a székre mutat), aztán kerekeket rak rá, meg gurul vele. És minél gyorsabban gurul, annál jobban tetszik neki, mint egy gyerek. Aztán sztrádákat épít magának, és már nem csak gurul székeivel, hanem repül is és baromira el van ragadtatva magától. És miközben ezt csinálja, nem gondol rá, hogy az elme másra is való, méltóbb munkára, hogy sokkal méltóbb munkával is lehet foglalkozni. Arról nem is beszélve, hogy a szívünknek ebben a munkában, a lelkünknek ebben az alkotó, teremtő bűvölet sorban semmiféle szerepe nincsen. Ezt eleve félre kell tenni, és akkor ilyen furcsa lényekké válunk, akik munkaidőben gyártják ezeket az egyébként nagyon jópofa dolgokat, de ettől az életük minősége nem javul, ettől még nem leszünk boldogabbak, ha a székeink gyorsabban gurulnak vagy repülnek alattunk. ….Ha csak ezt csináljuk a nap, vagyis életünk legnagyobb, legjelentősebb hányadában, akkor az érzelmi életünk nem fejlődik, nem alakul, nem is tudunk róla, azt se tudjuk valójában kik vagyunk... (Sári László előadás részlet)