Zig Ziglar




Velomobil napelemmel

     Egy gondolat Zig Ziglartól: "Az emberek rettentően megsértődnének azon, ha becsöngetnék a lakásukba és egy vödör szemetet beborítanék a nappalijukba, pedig az viszonylag könnyen kitakarítható, ugyanakkor hajlandók nagyon sok pénzt és időt áldozni, hogy a fejükbe és lelkükbe rengeteg szemetet zúdítsanak percről percre a média különböző csatornáin át. " (nem szó szerinti fordítás) Önnek nem kell attól tartania, hogy becsöngetek a lakásába és azt is Ön dönti el megnyitja-e a következő oldalakat.

Bölcs Náthán

Náthán: Szultán, parancsolj velem!

Szaladin: Ha olyan bölcs vagy, hát mond meg nekem, melyik hitet, melyik törvényt tudod a legjobbnak, legigazabbnak.

Náthán: Én zsidó vagyok, szultán.

Szaladin

Szalladin: Én meg muzulmán. S köztünk van a keresztény. Ám e három vallás közül igaz csak egy lehet.

Náthán: Megengednéd, hogy egy történetet elmondjak?

Szaladin: Mért ne? Hisz barátja voltam a jól elmondott kis történeteknek mindig.

Náthán: Az ám! Csakhogy jól elbeszélni nem mesterségem éppen.

Szaladin: Már megint ez a gőgős szerénység! Rajta csak!

Náthán: Élt hajdanán egy ember Keleten, volt annak egy páratlanul becses, kedves kéz adta ritka gyűrűje, száz színben tündökölt csodás opálja. A gyűrűnek varázshatalma volt, s ki bízott titkos erejében, Isten s ember előtt kedvessé tette azt. Nem csoda hát, ha sose húzta le az ujjáról, és úgy rendelkezett, hogy mindörökre házában maradjon. Mégpedig így: mind közt legkedvesebb fiára hagyta a csodás gyűrűt, s meghagyta, hogy majd aztán annak is legkedvesebb fiára szálljon át. S a gyűrű jogán, bármilyen korú, mindig csak a legkedvesebb fiú legyen a ház fejedelme. Figyelsz-e szultán?

Szaladin: Figyelek! Tovább!

Náthán: Így szállt apáról fiúra a gyűrű, s került egy apához végül, kinek egyként kezes volt mindhárom fia, nem tudta hát nem egyformán szeretni mindhármukat. Csak olykor tűnt neki majd ez, majd az, majd meg megint amaz – ha egyikük volt éppen csak vele, s nem kellett hármuk közt megosztani túláradó szívét – a gyűrűre méltóbbnak, s ő eléggé gyenge volt odaígérni mindnek jámborul. Nem is volt semmi baj. Hanem mikor halála közelgett, az apa szorult helyzetbe jut. Megbánthat-e három fia közül kettőt, akik bíznak szavában? Most már mit tegyen? Izen titokban egy aranymívesnek, csinálná meg két mását gyűrűjének, költséget, fáradtságot nem kímélve, csakhogy hajszálra éppolyan legyen, mint az a gyűrű. Ime sikerül a mesternek. Mikor meghozza őket, a mintagyűrűt meg nem ismeri az apa maga sem. Szólítja vígan, örvendve fiait – mindet külön, mindet megáldja, mindnek odaad egy gyűrűt, s meghal. Szultán, hallod-e?

Szaladin: Hallom, hallom! Fejezd be, nosza hát, a mesédet! Nos?

Alighogy meghal apjuk, mindenik jön gyűrűjével, mind a ház feje akar lenni. Van per, osztozkodás, vádaskodás – de csak nem tudni, melyik az igazi -, éppúgy, ahogy mi sem tudjuk, melyik vallás az igazi.

Szaladin: Hogy? Kérdésemre ez talán a válasz?

Náthán: Bocsáss meg, szultán, hogyha nem merek a három gyűrű közt választani. Hisz úgy rendelte épp Atyánk csinálni, hogy meg ne különböztessük őket.

Szaladin: A gyűrűket! Ne űzz tréfát velem! Az említett három vallás között úgy vélem, van különbség, még ruhára, ételre és italra nézve is.

Náthán: Csak épp alapjaikra nézve nincs. Nem alapul-e mind szájhagyományként vagy írva ránk maradt történeten? S az ilyesmit csak egyszerűen el kell vak buzgalommal hinnünk – ugye? S kiben legyen leginkább bizodalmunk, kinek higgyünk, ha nem a mieinknek, tulajdon véreinknek? Nem azoknak, akik gyermekkoruktól szeretettel vettek körül, meg nem csaltak soha, hanemha úgy inkább javunkra volt? Atyáimnak kevésbé hogy hihetnék, mint te a tieidnek? – És viszont. Kívánhatom tőled, hogy meghazudtold őseidet, hogy ellentétbe ne kerüljek az enyéimmel? S viszont. S a keresztényekkel sincsen különben.

Szaladin: (Ez Istenemre, igazat beszél! Elnémulok.)

Náthán: De térjünk vissza hát a gyűrűkhöz. Szóval mindhárom fiú panaszt emelt, vallotta esküvel a bírónak, hogy atyja adta néki a gyűrűt – és így is volt csakugyan! – S hogy megígérte már régebben is nemegyszer, hogy rászáll a gyűrű majd. Ez is való igaz! – Bizonykodott mindegyik, apja nem szedhette rá, s inkább, hogysem gyanúba fogja őt, olyan nagyon jó atyját, ily csalárd játékkal már inkább vádolja akkor – bármily örömmel hinné máskülönben a legjobbat felőlük – két fivérét. És hajtogatta, meg kell lelnie az árulót, és bosszút állni rajta.

Szaladin: No és a bíró? Hadd hallom, hogyan tett a bíró igazságot! Beszélj!

Náthán: A bíró így szólt: “Ha atyátokat elém nem hozzátok tüstént- el innen! Azt kívánnátok, hogy rejtvényeken törjem fejem? Vagy addig álltok itt, míg meg nem szólal az igazi gyűrű? De várjatok csak! Azt mondjátok az egyik gyűrű kedvessé teszi Isten és ember előtt a viselőjét. Ez mindent eldönt, hisz a hamisítvány nem hathat. Melyiket szereti hát legjobban két fivére? Szóljatok! Halgattok? Vissza hat csak, kifelé nem a gyűrű? Mind magát szereti csak legjobban? Ó, akkor megcsalt csalók vagytok mindhárman! Egyik gyűrű sem az igazi. Az igazi gyűrű bizonnyal elveszett, s a veszteséget pótolni készítette ezt a hármat az egy helyett atyátok.”

Szaladin: Nagyszerű!

Náthán: “ No hát – a bíró így folytatta -, ha ítéletet kértek, nem jó tanácsot, mehettek máris! Ám ha jó tanács kell, azt adhatok: vegyétek úgy, ahogy van. Atyjától kapta ki-ki gyűrűjét? Hát higgye hittel ki-ki, az övé az igazi. Atyátok, meglehet, egy gyűrű zsarnokságát már tovább házában nem tűrhette. S bizonyos, hogy mindhárom fiát szerette, s egyként szerette, s nem akart elnyomni kettőt, hogy egyiknek kedvezzen. Nosza hát! Kövessétek megvesztegethetetlen, gáttalan áradó szeretetét! Versengve igyekezzen gyűrűje varázshatalmát ki-ki megmutatni! Segítse bűvös erejét szelídség, jóra-serénység, szíves béketűrés, isten előtt térdet hajtó alázat! S ha majd a gyűrű varázsereje késő fiakban megnyilatkozik, pár ezredév múltán járuljanak majd ők megint e szék elé, mikor nálam bölcsebb bíró ül majd e székben. S most – szólt a szerény bíró – menjetek”

Szaladin: Ó, Istenem!

Náthán: Ha úgy érzed talán, Uram te vagy az a bölcs bíró, akit megígért…

Szaladin: Porszem, semmi én? Ó, Istenem!

Náthán: Mi lelt, szultán, mi lelt?

Szaladin: Náthán, kedves Náthán! Nem telt le még bírád évezrede. S nem engem illet bírói széke. Menj. De légy barátom!

(Részlet Gotthold Ephraim Lessing a “Bölcs Náthán” című drámai költeményéből)

A dolgok nem mindig azok, aminek látszanak

Két utazó angyal megállt, hogy az éjszakát egy tehetős család házában töltse el. A család udvariatlan volt, és megtagadta az angyaloktól, hogy a nagy ház vendégszobájában pihenjék ki magukat. Ehelyett egy picike helyet kaptak a hideg pincében. Amikor kinyújtóztak a kemény padlón, az idősebb angyal meglátott egy lyukat a falon és kijavította azt. Amikor a fiatalabb angyal kérdezte, miért, az idősebb angyal így felelt: A dolgok nem mindig azok, aminek látszanak. A következő éjjel mindketten egy nagyon szegény, de vendégszerető paraszt és felesége házában pihentek. Miután azok azt a kevés ételt is megosztották velük, amilyük volt, átengedték az angyaloknak az ágyukat, ahol ők jót aludtak. Amikor a következő napon a nap felkelt, az angyalok könnyek között találták a parasztot és a feleségét. Az egyetlen tehenük, akinek a teje az egyedüli bevételük volt, holtan feküdt a mezőn. A fiatal angyal dühös lett és kérdezte az idősebbet, hogyan hagyhatta, hogy ez megtörténjen. Az első embernek mindene megvolt, mégis segítettél neki, vádolta. A második családnak kevese volt, és hagytad, hogy elpusztuljon a tehenük. A dolgok nem mindig azok, aminek látszanak, mondta ismét az idősebb angyal. Amikor a nagyház hideg pincéjében pihentünk, észrevettem, hogy a falon lévő lyukban arany van. Mivel a tulajdonos olyan mohó volt és nem akarta megosztani szerencsés sorsát, betapasztottam a falat, hogy ne találhassa meg. Amikor a utolsó éjszaka a paraszt ágyában aludtunk, jött a halál angyala, hogy elvigye a feleseget. Helyette odaadtam a tehenet. A dolgok nem mindig azok, aminek látszanak.

Kettős mérce

Ha a másik kirobban, akkor indulatos
Ha mi gurulunk be, az jogos felháborodás
Ha ragaszkodik az elképzeléseihez, akkor csökönyös
Ha mi nem engedünk az a határozottságunk jele
Ha nem kedveli a barátainkat, akkor előítéleteket táplál
Ha nekünk nincs kedvünkre az övéi, akkor az emberismeretünkről tanúskodik
Ha alkalmazkodni próbál, akkor törleszkedik
Ha mi járunk el így, az csupa diplomáciai érzék
Ha elegendő időt szán a feladatok megoldására, akkor csiga lassú
Ha mi egy örökkévalóságig ülünk rajtuk az megfontoltság
Ha ő kifogásokat emel, akkor szőrszálhasogató
Ha mi akadunk fel valamin, az csakis igényességünket bizonyítja
Ha szemünkre vet egyet mást, akkor rosszindulatú
Ha mi olvasunk be neki, akkor azt becsületből a saját érdekében tesszük (Zig Ziglar)

Védtelen anyag

...Miközben lázasan ügyeskedünk, méginkább elhülyülünk és a szellemi, érzelmi életünket még inkább figyelmen kívül hagyjuk, sajnos. Nem törődünk magunkkal, a szorongó ember jellemzője, és a szorongás oka, az amit az ókori kinai, indiai kultúrában már nagyon jól tudtak nem csak a filozófusok, költők, hanem már a hivatalnokok is, hogy a kifelé forduló ember, az igyekvő, a serénykedő, az örökké alkotó, teremtő ember, miközben lelkesen, lázasan átalakítja az anyagot anyaggá, mert erre van olyan nagyon oda, ettől olyan büszke, hogy neki megy a védtelen anyagnak és azt csinál vele amit akar. Szóval mi itt a nyugati világban erre vagyunk nagyon büszkék. És miközben az ember ezt csinálja, fúr, farag, kalapál, uralkodik, sereget vezet stb., addig elfordul önmagától, elfordul a szívétől, megfeledkezik az elméjéről, ami csak neki van az egész teremtett vagy nem teremtett világban. Csak az ember bír elmével, intellektussal, ugye. És nem gondolkodik, hogy azon kívül, hogy tényleg diadalmasan alakítgatja át az anyagot. Ilyeneket gyárt először (a székre mutat), aztán kerekeket rak rá, meg gurul vele. És minél gyorsabban gurul, annál jobban tetszik neki, mint egy gyerek. Aztán sztrádákat épít magának, és már nem csak gurul székeivel, hanem repül is és baromira el van ragadtatva magától. És miközben ezt csinálja, nem gondol rá, hogy az elme másra is való, méltóbb munkára, hogy sokkal méltóbb munkával is lehet foglalkozni. Arról nem is beszélve, hogy a szívünknek ebben a munkában, a lelkünknek ebben az alkotó, teremtő bűvölet sorban semmiféle szerepe nincsen. Ezt eleve félre kell tenni, és akkor ilyen furcsa lényekké válunk, akik munkaidőben gyártják ezeket az egyébként nagyon jópofa dolgokat, de ettől az életük minősége nem javul, ettől még nem leszünk boldogabbak, ha a székeink gyorsabban gurulnak vagy repülnek alattunk. ….Ha csak ezt csináljuk a nap, vagyis életünk legnagyobb, legjelentősebb hányadában, akkor az érzelmi életünk nem fejlődik, nem alakul, nem is tudunk róla, azt se tudjuk valójában kik vagyunk... (Sári László előadás részlet)

Kiönti a teafőzőből a teát

Lin-csi kolostorába egy nap látogató érkezett. Egy falubeli legény kis emelőszerkezetet hozott magával, mely Huang tanácsos úr találmánya volt. A tanácsos úr azt üzente, gyártsanak a szerzetesek belőle, amennyit csak tudnak, jól megfizeti. Majd eladja őket a városokban, ahol kedvelik az efféléket.

- Nem gyártunk! – vágta rá az ajánlatra Lin-csi apát, még mielőtt a legény előadta volna a mondókáját.

- Miért nem? – kérdezte meghökkenve, majd elejtette a szerkezetet.

- Mire való ez a hülyeség? – bámulta undorral a szerkentyűt az apát, akiről a legényt kivéve mindenki tudta, utálja az efféle szerkezeteket.

- Kiönti a teafőzőből a teát. Nagyon praktikus – állította róla az ifjú.

- Miért? Van, aki nem tudja maga kiönteni?

- Nem, olyan nincs.

- Akkor ez mire való?

- Kiönti a csészébe a teát – próbálkozott ismét a küldönc. – Megemeli a teafőzőt, majd ez a kis rudacska itt megbillenti, s a tea kifolyik belőle. Nagyon praktikus – ismételte.

- Nem értem! – meresztgette a szemét továbbra is Lin-csi, s valóban nem értette, mi szükség van rá.

-Azt üzenem a tanácsos úrnak, hogy a szerzeteseim nem vállalnak teafőző-emelő gyártást. Életerősek, okosak, ügyesek és szorgalmasak, nem bízhatok rájuk együgyű, férfiatlan és értelmetlen munkát. Ezután is szívesen gyártunk mécsest, lampionokat, bambuszfáklyát és egyéb bambusztárgyakat, de a teafőző-emelő szerkezet gyártása mihozzánk méltatlan. Egyébiránt megvallom azt is, hogy mindenfajta gépezet létrehozását kétséges erőfeszítésnek tartom, ezért sem üdvözölhetem a tanácsos úr találmányát.

- Miért?! – ámult most megint a legény.

- Nem gyártunk gépeket! A munkát nekünk kell elvégezni. A teát ki kell önteni, a földet meg kell forgatni, a magot el kell vetni, az árpát le kell vágni. A falat kell rakni és tetőt, köpenyt varrni és lábbelit, aztán hordani és koptatni. Ez az élet. Az életet pedig élni kell, és nem gépekkel helyettesíteni! – válaszolt a legénynek szárazon Lin-csi apát, s kipenderítette őt a tanácsos úr szerkentyűjével együtt.

Feltaláltad a macskát

Lin-csi apát egy nap meglátogatta a szomszédságában álló kolostort. Az ottani apát büszkén mutatta neki, mennyi bambuszfáklyát gyártanak szerzetesei.

- Szorgalmas, dolgos szerzeteseim vannak, Lin-csi, láthatod! Sokat dolgozunk, de sokat is keresünk. Annyi bambuszfáklyát adunk el a városban, hogy kolostorunk vagyona vetekszik Vang nagyúréval.

- Na és miért szorgoskodtok ilyen nagyon, apát uram? – kérdezte tőle Lin-csi.

- A munkánk hasznából munkásokat veszünk a faluból, és velük még több bambuszfáklyát gyártunk. Majd azt is eladjuk a városban.

- És a hasznából újabb fáklyákat gyártotok és újabb hasznot termeltek? –kérdezett újból Lin-csi.

- Igen. A haszonból újabb hasznot termelünk, abból megint újabbat, és így tovább – válaszolt az apát, majd szétrepesztette a büszkeség.

- Mondd, minek nektek ehhez a kolostor? – firtatta Lin-csi. – Nyugodtan kint maradhattatok volna a városban, ott is mindenki ilyesmivel van elfoglalva.

- Elárulom neked Lin-csi. Már csak néhány év, s a miénk lesz az ország leggazdagabb kolostora. Ezután megint néhány év, és úgy élünk majd itt, mint palotájában a császár. És amikor gazdagok leszünk, már nem gyötörjük magunkat fárasztó munkával, csak magunkra figyelünk. Teát iszunk naphosszat, s a Tanításról beszélgetünk. Elmélkedünk, és hallgatjuk a kert madarainak énekét. Boldog idők várnak ránk, barátom! Nekem elhiheted. Ezért gürcölünk.

- Mondd, apát! Mit csináltatok ti, mielőtt nekiláttatok pénzt keresni?

- Mielőtt nekiláttunk pénzt keresni, – kezdte az apát –bizony nagyon csendesen éltünk. Igaz nem gyötörtük magunkat fárasztó munkával, csak magunkra figyeltünk. Teát ittunk naphosszat, s a Tanításról beszélgettünk. Elmélkedtünk, és hallgattuk a kert madarainak énekét. De akkor szegények voltunk, Lim-csi, nagyon szegények – sóhajtott az apát, s várta, hogy Lin-csi sajnálja őket. De Lin-csi csak ennyit mondott.

- Feltaláltad a macskát, jó apát, amelyik se kint, se bent nem fog egeret! – s bár valóban őszintén szánta a csapdába esett apátot, dühösen elviharzott. Soha többé nem látogatta meg azt a kolostort.

Az építőmester

Az idős ács egy szép napon úgy döntött, ideje nyugdíjba vonulnia. Főnökének elmondta, hogy bár hiányozni fog a kereset, amit a munkájáért kapott, mégis otthagyja a házépítést, mert többre értékeli a szabadidőt, amit az évtizedek során nem tölthetett családjával. - Valahogy majd csak elleszek - mondta. A főnök nagyon sajnálta, hogy elveszíti legjobb ácsmesterét, és arra kérte őt, hogy utoljára segítsen még neki felépíteni egy házat. Az ácsmester ráállt, de nem telt el sok idő és máris látni lehetett, hogy az utolsó házba a szívét már nem tette bele. Az elvégzett munka hanyag volt, a felhasznált anyagok minősége silány. Szomorú befejezése volt ez az egyébként kiváló és elkötelezett ácsmester szakmai életének. A ház átadására megjelent a főnök is, magával hozta a ház kulcsait, és átadta azokat az ácsmesternek. - Ez a Te házad - mondta - Ezt én adom ajándékba. Az ácsmester meg volt döbbenve. Milyen kár. Ha tudta volna, hogy a saját házát építi, egész másképp dolgozott volna. Így van ez mindannyiunkkal. Építgetjük életünket nap-nap után, de sokszor nem éppen a lehető legjobbat adjuk ki magunkból. És aztán rádöbbenünk, hogy magunknak kell, majd abban a házban laknunk, amit építettünk, ha újra kezdhetnénk, egészen más életet építenénk. De már nincs visszaút, Te is építőmester vagy, Te is nap, mint nap kalapácsot fogsz a kezedbe, hogy szöget verj a falba, léceket illesztesz egymáshoz, falakat húzol fel. Ahogy ma állsz a dolgokhoz, és ahogy döntesz, az szabja meg, hogy holnap hogyan élsz majd. Építkezz okosan!

Az értetlen király

Hol volt hol nem volt, volt egyszer egy hatalmas nagyerdő, uralkodott abban egy bölcs, erős és szerető szívű oroszlán, úgy hívták, a nagyerdő királya. Szerették, tisztelték a nagyerdő állatai a királyt, aki mégsem volt boldog, mert szívét nagy bánat emésztette, bármennyire is szerette volna, nem született egyetlen gyermeke sem. Töprenkedett is sokat, kire hagyja óriási birodalmát. Ahogy öregedett egyre viselhetetlenebbnek tűnt számára a nagyerdő gondja és elhatározta rábízza a kormányzást az ott élő állatokra. Felosztotta hát birodalmát több tucat kicsi kiserdőre és rávette az ott élő állatokat válasszanak maguknak királyt. Az erdei választások annak rendje és módja szerint lezajlottak, az oroszlánkirály csak néhány dolgot határozott meg, ezeket leszámítva minden kicsi kiserdő népe maga dönthette el milyen módon kíván élni. A király ragaszkodott ahhoz, hogy, az állatok szabadon járhassanak-kelhessenek a kicsi kiserdőségek között, hogy minden állatnak egyformán süssön a nap, egyformán jusson nekik a kék égből, a zöld fűből, a fák dús lombjából, árnyékából, a mezők virágaiból, a vizek, a folyók és patakok csobogásából. Pár év után felkerekedett a király, hadd lássa mi történik hatalmas, ám sok kicsi kiserdőre osztott birodalmában. Minden kicsi kiserdő királyát sorban felkereste, beszélgetett velük, és kikérdezte az ott élő népeket is, hogy megy soruk. Mindenfelé nyájasan fogadták, és próbálták kikémlelni vajon mit akarhat a nagyerdő királya. A király kérdezett ezt, kérdezett azt, nézelődött, mosolygott, de egyetlen szavával, egyetlen arc izmával sem árulta el mi járatban van. Így kóborolta végig mindahány kicsi kiserdőségét, a háta mögött persze súgtak-búgtak, jót-rosszat egyaránt terjesztettek róla. De mindhiába kíváncsiskodtak, nem tudták meg soha utazásának pontos célját, mindössze annyi terjedt tova az erdők népe között, hogy hiába volt a királynak minden bölcsessége, ereje és szerető kedvessége, értetlenül állt szembe egy titokkal. Mert hiába találkozott minden kicsi erdőben sok-sok szelíd báránnyal, szorgos hangyával, bölcs bagollyal, mégis ezek a jóravaló, jobb sorsa érdemes állatok, rendre ravasz rókákat, tolvaj szarkákat, gonosz kígyókat, undok patkányokat, és más férgeket választottak maguknak királynak. Szegény király halála napjáig képtelem volt megfejteni e rejtély okát. azóta hívják a nagy erdő királyát, értetlen királynak. Aki nem hiszi, járjon utána. (Állatmesék 1.)

A fa titkos szíve

Történt egyszer valahol Afrika bokros-cserjés vidékén egy tikkasztóan meleg napon, hogy a nyúl élelem után kutatott, de az iszonyatos forróságot érezvén, hamarosan csak az járt az eszében, milyen jó lenne egy kis árnyék.
A távolban meglátott egy hatalmas öreg mangó fát. A fa terebélyes lombja alatt csodaszép árnyékos mező terült el. A nyúl odafutott a mangófa árnyékának széléhez és udvariasan engedélyt kért, hogy élvezhesse a hűs árnyékot. A fa azt válaszolta: „Természetesen barátom.” A nyúl lehuppant az árnyékban és így szólt: Ó, Kedves Öreg Fa, hálásan köszönöm az árnyékod, ez az amire éppen szükségem van.” Ebben a pillanatban a hatalmas mangófa levelei örömmel rezdültek meg és a lombozatból lepottyant egy óriási érett mangó. A nyúl hálásan megköszönte azt.
Egyszercsak érzi a nyúl, hogy nagyon viszket a háta. Kedves Öreg Fa! –szólalt meg ismét a nyúl. Lennél olyan jó és megengednéd, hogy a hátamat a törzsedhez dörzsöljem, mert iszonyúan viszket. A fa levelei, mintha ismét mosolyra fakadtak volna és a fa így válaszolt: „Természetesen kedvesem.” A nyúl ismét hálásan megköszönte ezt a fának.
A fa kis idő múlva megszólalt: „Nyulacska, Te vagy az első teremtmény, aki ilyen tisztelettel és megbecsüléssel fordultál hozzám. Viszonzásul szeretnék neked megmutatni valamit. Felfedem előtted szívem titkát, ha kívánod. Csak azt kérem, ne nyúlj semmihez, és ne végy el semmit.” „Természetesen örömest megnézem és köszönöm neked” - válaszolta a nyúl, miközben a farka remegett az izgalomtól és várakozástól. Hirtelen egy nyílás tárult fel a fa törzsén, mely nőttön-nőtt és végül két ajtó tárult fel a nyúl előtt.
Alighogy belépett és megpillantotta a csodálatos kertet, melyhez hasonlót még életében nem látott, földbe gyökerezett a lába a csodálkozástól. Ragyogó lágy fény világított meg mindent. Egy patakocska folyt keresztül a kerten és annak medrében csillogtak az arany és ezüst gyöngyszemek, drágakövek és gyűrűk. A fákon varázslatos gyümölcsök teremtek és a kincsektől roskadozó bokrok ezer színben pompáztak. A nyúl szerette volna megérinteni azokat, de nem tette. Leült a fűre és magába szívta a fa titkos szívének varázslatos szépségét. Mindenből békésség és nyugalom áradt.
Végül a fa megszólalt: „Barátom, Te megmutattad nekem, hogy képes vagy megtartani a szavad, ezért szeretnélek megajándékozni. Válassz kincseimből valamit, ami néked tetszik. A nyúl ide-oda ugrándozott, majd egy egyszerű arany gyűrűt választott és ráhúzta a farkára. Megköszönt mindent a fának és elment, megígérve, hogy soha senkinek nem beszél arról, amit látott.
Hazafelé menet az úton lesben állt a hiéna és meglátta a nyúl farkán a csillogó aranygyűrűt. Megfenyegette, ha nem mondja el, honnan szerezte azt, megöli. A nyúl féltette az életét és elárulta a hiénának, hogyan jutott a gyűrűhöz. A következő napon a hiéna elment a fához és képmutató udvariassággal kérte, hogy leülhessen az árnyékba, ehessen gyümölcsöt és hátát a fa törzséhez dörzsölhesse. Végül a fa megengedte, hogy megnézze a szívét, ha megígéri, hogy nem nyúl semmihez.
A hiéna, amint belépett, azonnal mohón evett a fák gyümölcseiből és teletömte annyi kinccsel a hátizsákját, amennyi csak belefért. A fény egyszercsak halványodott a fa belsejében és az ajtók kezdtek becsukódni. A hiéna képtelen volt menekülni nehéz zsákmányával, ezért mindent elszórva futott az ajtó felé. Vajon mi történt ezután?